Atya világ!

Te jó ég! Több mint egy fél éve nem írtam bejegyzést... Tényleg nagyon sajnálom, de ez a fél év nagyon húzós volt a számomra. Elnézést kérek, egy rövid, szerényke résszel szeretnélek tieket kiengesztelni! Remélem sikerül...

Xoxo: Dóri

A szobám a mai reggelen maga volt a fény a káoszban. Talán egy kicsit túlságosan is üresnek látszott. A fényképeim katonásan sorakoztak a falamon. Az életem egy-egy szakaszát ábrázolták... A legfelső sorban a babafotóim, a legalsóban a ballagásom. A gardróbom ajtaja tárva-nyitva állt, csak néhány itthoni ruhát hagytam benne. A padlón, hat bőrönd és kettő kézitáska hevert. A vak is láthatta, hogy nem jövök vissza egy darabig.

-Kicsim, kész vagy? -nyitott be apa,majd csendesen becsukta az ajtót.

-Nagyjából! -próbáltam a töménytelen mennyiségű könyvemet egy kisebb poggyászba begyömöszölni. Miután ez sikerült, az ágyam melletti tükörre vándorolt a tekintetem. Egyetlen egy fénykép virított rajta.  A közös képeinken főleg amikor apával vagyok, az átlagos barna hajammal beleolvadok a környezetembe, egyedül a kék  szemem tűnik fel. Apa ezzel ellentétben valósággal világít a ragyogó vörös hajával és a magasságával. Kiskoromban mindig is sokat sírtam amiatt, hogy nem az ő haját örököltem.

-Miért nem viszed el őket? -kérdezte halkan.

-A fényképeket? -pillantottam rá- Ide valóak. Talán csak egyet viszek el. -vettem el a tükrömről az apával készültet. Három hónapja készült a Bécsi állatkertben. A nyakamban ült a hároméves unokatesóm, hiányzó  fogakkal vigyorgott a kamerába. Apa mellettünk böngészte a térképet...fejjel lefelé. Valószínűleg a "rendkívüli" tájékozódó képességemet is tőle örököltem.

-Itt vagy? -vonta fel a szemöldökét.

-Aha -ráztam meg a fejem- nagyjából.

-Három hónap nem sok idő, hamar elmúlik! -próbált vigasztalni- és ott lesz veled az a..., az a...

-Apa, Luke ő lesz ott! Miért nem mondod ki a nevét? -kérdeztem furán.

-Jól van na! -dünnyögte.

-Tényleg, nem láttad véletlenül Philipet? Ez alatt a két hét alatt teljesen eltűnt.

-Dehogynem! Lent lakik a pincében. -mondta egyszerűen.

-Hool? -döbbentem meg teljesen. A krumplik és a paprikák mellet lakó Philip gondolata megmosolyogtatott.

-Siess, be kell még köszönnöd Emma néninek! -állt fel az ágyamról.

-Ne, apa. Muszáj? -nyafogtam. Emma néni volt a legzsémbesebb öregasszony a városban, és mellesleg a dédim anyai ágról.

-Muszáj, anyád miatt. -felelte a szemét forgatva.

-Édes istenem! -mentem ki fújtatva a nappaliba, ahol Cal-ék meccset néztek. (Mellesleg magyarul, de úgy láttam nem zavarja őket, így rájuk hagytam). Apa döngő léptekkel jött mögöttem majd egy "tárcsázd te,mert ha én tárcsázom baj lesz" pillantással a kezembe nyomta az ősrégi tárcsázós telefonunkat. Miután beütöttem a számot várnom kellett fél percet, mert a dédinek sok időbe telik míg kiér a telefonig.

-Halló? -szólt bele egy rekedtes hang.

-Szia dédi! Én vagyok az, Dóri! -mondtam mosolyogva.

-A ki? -na erre a megnyilvánulásra lehervadt az arcomról a vigyor.

-Az unokád! -köszörültem meg a torkom.

-Ashley, te vagy az? Vagy Audrey?

-Nem, nem! -csattantam fel- Dóri, a lányodnak a lányának a lánya... Nem hiszem el hogy a dédimnek folyton csak Frank nagybácsikámon és a családján jár az agya. Segítségkérően néztem apára, de ő csak nevetett.

-Ja, jól van. Mit akarsz? Ha pénz kell nem tudok adni! -tért rögtön a tárgyra.

-Micsoda? Én sose kértem tőled pénzt! -hitetlenkedtem- Mindegy dédi, hallom otthon vagy lemegyek egy picit, jó?

-Felőlem. -jött az egyhangú válasz, majd letette a készüléket.

Apaaaa! -nyöszörögtem- Muszáj elmennem?

-Muszáj. -próbált komolynak tűnni kevés sikerrel.

Sóhajtva néztem bele a tükörbe, majd beletörődtem hogy a mai összeállításomból már nem lesz jobb, így felkapva a kocsikulcsom elindultam. Apa nevetve járt ki nekem a kocsival, majd jó szórakozást kívánt és bement a lakásba. Mosolyogva néztem végig a kocsin, mert még mindig nehezen hittem el hogy ez a csoda az enyém. Beszállva rögtön bekapcsoltam a rádiót, amiből kora délután a Leon on szólt. Újult erővel vágtam neki a fél órás útnak de az út felénél szerencsétlenkedésemre belefutottam egy balesetbe, azon belül is egy rohadt hosszú sorba.

-Ilyen nincs! -borultam rá sóhajtva a kormányra, majd feltekertem maxra a hangerőt.

Keserves fél óra után elvontatták azt a kocsit ami eltorlaszolta az utat, így szépen lassan elindult a sor. Ez alatt a fél óra alatt csak én voltam a kocsiban és a gondolataim, de megfogadtam soha de soha nem megyek el többet Emma nénihez. Végre, megláttam az utcában a dédi házát, így óvatosan leparkoltam a járda mellé.

-Bííííípp! -csörgött a kaputelefon. Semmi válasz.

-Bíííípp! -nyomtam meg másodjára. Megint semmi.

-Nincs itthon, hála istennek! -daloltam boldogan majd nevetve indultam a kocsim felé.

-Jól van, jól van jövök már! -hallatszott a túloldalról. Nyögdécselve kullogtam vissza a házhoz. Egyébként takaros kis lakás volt. (Háznak sem igazán nevezném, inkább hasonlított egy vadászkastélyra, nagy mérete, és az erdő melletti elhelyezkedése miatt.) A kastély kőkerítéssel volt körülvéve, ami olyan magas, hogy nem lehet rajta átlátni. A falak barack színűre voltak lefestve, a rengeteg ablakon az összes földig érő sötétítő be volt húzva. A vörös színű csúcsos tetőket, régi vízköpőszerűségek díszítették. Egy szóval, maga volt a pokol szép kinézete ellenére, és Emma néni pedig a ház sátánja.

 Folytatása következik...