Sziasztok!

Borzasztóan sajnálom hogy ennyit késtem, és megint egy viszonylag rövid részt hoztam...A suli miatt sajnos lesznek ismét kimaradásaim (lehet egy hét, lehet egy hónap) de hozni fogom a részeket mert már hozzám nőttek. :)

Xx: Dóri

Amint beléptem a házba azzal a lendülettel vissza is akartam fordulni. Mit keres itt Viktor? Megint mit akar? A házban néma csönd volt mivel Viktor ahhoz is hülye hogy megtanuljon angolul. Elegem van hogy megcsalt, ráadásul nem hagyja hogy boldog legyek.

-Megint mit akarsz? -kérdeztem mérgesen. Nem hiányzott hogy reggel hétkor még a volt barátom fejét nézegessem. Tényleg, apáék miért engedték be?

-Csak felköszönteni jöttem téged! Tizenkilenc az nem semmi! -mondta mosolyogva. Utálom ha valakinek tenyérbemászó a stílusa, Viktoré pedig pontosan ilyen volt.

-Te meg hány éves vagy? Öt? -kérdeztem flegmán, mire apa felröhögött, és nem bírta abbahagyni, így kiment a nappaliból.

-Úgy látom a cinizmusodat még mindig megtartottad! -vigyorgott kínosan.

-Jól látod! -sétáltam be a konyhába és lepakoltam a boltból hozott cuccokat.

-Akkor...Boldog Szülinapot! -nyomott a kezembe egy vörös rózsából álló hatalmas csokrot. Döbbenten fogtam meg a virágot, a szemem sarkából pedig láttam hogy Luke-nak ökölbe szorul a keze.  Mivel nem jutott jobb ötlet az eszembe, odasétáltam a bejárathoz kinyitottam az ajtót és szó szerint kibasztam a rózsát az ajtón. Anya aki akkor toppant be az étkezőből (egy fakanállal a kezében??!) és Viktor tátott szájjal bámult rám. A fiúk nem bírták abbahagyni a röhögést.

-Van még valami? -kérdeztem kedvesen- Nincs? Akkor rendben! Szervusz Viktor! Nem látunk szívesen, most már vésd abba a kis buta agyadba bele!

Újból kitártam az ajtót, és nem túl diszkréten, (értsétek: rácsaptam) kitessékeltem a bejárati ajtón. A fiúk döbbenten néztek rám, majd ismét kitört belőlük a röhögés. Csendesen visszasétáltam a nappaliba.

-Sajnálom! -mentem oda szomorkásan Luke-hoz.

-Nem te tehetsz róla! -emelte fel az állam- Hé, én sem feledkeztem el a születésnapodról! -suttogta.

-Tényleg? -mosolyodtam el.

-Tiszta undik vagytok, tudjátok? -borzongott meg Michael.

-Te meg hülye! -mosolygott Luke.

♥

-Egyébként nem is szeretem a vörös rózsát! -mondtam miközben kisétáltunk a kutyákhoz.

-Tudom, a fehéret szereted! -pillantott rám, mire megajándékoztam egy "mennyire ismersz" nevetéssel.

-És mi az ajándékom? -kérdeztem kíváncsian.

-Majd megtudod! -felelte vigyorogva.

Két órával később...

 -Mond már végre el! -könyörögtem neki.

-Ezzel nem hatsz rám! -mosolyodott el azzal az imádott félmosolyával. Még most is nehezen tellek be vele. A mosolyával, a nevetésével, még most is nehezen hiszem el hogy az enyém. Csak az enyém. Ahogyan rám néz, a beszólásai és a viccei. Ilyet még sohasem éreztem más iránt...

-És a kiskutyaszemek sem hatásosak! -próbált meg mérgesen nézni.

-Nem szereted a kiskutyaszemeimet? -néztem rá "kétségbeesetten".

-Nem. Imádom őket! -csókolt meg gyengéden.

-Azért elmondhatnád! -folytattam nevetve- legalább azt hogy mikor kapom meg.

-Nem. -közölte egyszerűen.

Végül rájöttem hogy Luke nem az a fajta akire lehetne könyörgéssel hatni, (Apa körülbelül két perc után beadja a derekát) így abbahagytam a próbálkozást.

-Annyit elárulok hogy hol kapod meg. -szánt meg mosolyogva.

-És hol?

-Sydneyben...

Folytatása következik...